Imhol jelentkezik az elveszettnek hitt bárány. Aki csak úgy lelépett március közepén. Aki azóta nem ír, nem ad hírt magáról. Aki emiatt lustának tűnhet, ám tud indokkal szolgálni, miért is nem jelentkezett eddig. És aki most csak azért veri a klaviatúrát, hogy tudassa mindenkivel: jól van, nem kell érte aggódni, mert elkerüli a náthás malackákat. Inkább otthonába zárkózva egy világító négyzeten keresztül figyeli a külvilág eseményeit...

Szóval úgy érzem, többszörösen is magyarázattal tartozom. Egyrész azért, mert ezidáig szinte senkinek sem írtam. Mint már előzőleg említettem, ennek oka volt. Az történt ugyanis, hogy az ittartózkodásom második hetében megadta magát az elutazásom előtt vásárolt Sony Vaio laptopom. Ugyeugye, bekövetkezett az, amitől meg szerettem volna kímélni magam: hogy egyszer csak nem tudom majd, mihez kezdjek. A gép hibás volt, és hiába hittem egy világmárka hitelességében, keserűen csalódnom kellett. A Media Marktban azt mondta az eladó, hogy a garancia az egész világon érvényes, mi meg  apukámmal naívan hitelt adtunk a szavainak.

 A gép egyszer csak furcsa dolgot művelt: hibaüzenetet írt ki, majd kérte, hogy ellenőrizzem a routert és indítsam újra. Mire ezzel végeztem, már rendszerfelülvizsgálatot akart végezni. Ezt balga mód engedtem is neki, mire hangos zúgás és morgás közepedte a gép furcsa módón kezdett el viselkedni. Először lefagyott rajta minden, majd eltűnt teljes egészében a képernyő. Kétségbeesésemben először az esc gombot nyomtam meg, majd a drasztikusabb megoldást kínáló alt-ctrl-del billentyűkombinációra nehezedtem... mindhiába. Egy pillanatra még feltűnt búcsúzóul a képernyő, majd soha többet. 20-25 perc hiábavaló próbálkozást követően már teljesen kétségbe estem, és kivettem belőle a tápegységet. Az erőszak hatására kikapcsolt, de ezt követően már nem tudtam újra bekapcsolni. Lefeküdtem aludni, és abban bíztam, hogy reggelre meggondolja magát, ám mindhiába. A gép a klinikai halál állapotába került. Apukámnak köszönhetően beszéltem egy férfival az írországi Sony központból, aki a távolból próbálta meg orvosolni a problémámat. Úgy éreztem magam, mint Fernanda a Száz év magányban: észak-kelet felé fordítottam a gépemet, követtem az éterből érkező utasításokat és biztam a csodában. Ám a csoda nem történt meg: a gépem néma maradt. Így nem tehettem mást, minthogy elvittem egy helyi Sony Vaio szervízbe, hogy vizsgálják meg, mi a probléma. Az írországi technikus előzőleg figyelmeztetett: ha az alaplap a hibás - és a jelekből ítélve félő volt, hogy komoly a probléma -, akkor gond van, mert annak a cseréje a gép árának kb. a 80 %-a. Ráadásul nem is lesz egyszerű az ügy, mert az alaplapot Európából kell bekérni. Hiába ugyan az a márka, a gépek csak külsőre azonosak szerte a világban. A gyomrukban külön világok lakoznak...

Nem volt egyszerű a helyzetem. Több, mint egy hétig hevert a szervízben a laptopom, és mégcsak meg sem mondták, mi a gond. Nagy erőfeszítések árán bevallották, hogy tényleg az alaplappal van a gond, és azért késlekednek, mert a javításhoz megkérték az alaplap árát európából, mert szerettek volna adni egy árajánlatot.

Mivel a garancia Európán belül érvényes volt, úgy döntöttem, inább hazaküldöm a gépet, így feladtam DHL-lel. Budapesten pedig apukám azonnal továbbította Németországba, ott van ugyanis a Sony Vaio javítóműhelye. Egy szó, mint száz: a gép körbeutazta Európát, majd visszatért apukámhoz, aki ezt követően feladta nekem ismért DHL-lel Mexikóba. A csomagot múlt csütörtökön (Sant Jordi napon, április 23-án) kaptam meg, egy hetes nyűglődés után. A küldemény már április 17-én Mexikóvárosban volt, de az itteni DHL képviselet nem nagyon kapkodta el a kézbesítést. Folyamatosan hivogatni kellett őket telefonon, és mindig más ügyintézővel küzdeni. Hiába volt itt a csomag, fél napba telt, amig először jelentkezett nálam valaki a vámeljárással kapcsolatban.

Persze kikötötték, hogy csak vonalas számot hívhatnak, úgyhogy a telefonhoz kellett, hogy tapadjak néhány napra. Persze ők nem hívtak, csak én próbáltam állandóan kapcsolatba kerülni velük, a legtöbbször hiába, mert vagy nem vették fel a telefont, vagy ki sem ment a hívás....

A csomag a leírás szerint személyes tárgyakat tartalmazott (a laptopon kívül volt még benne egy otthon maradt nadrág is). Hétfőn nagy nehezen megtudtam az ügyintézőtől, hogy ennek igazolására el kell küldenem e-mailen az útlevelem és a repülőjegem másolatát. Azonnal megtettem. Másnap jelentkezik az ügyintéző, hogy nem látja a belépés dátumát igazoló bélyegzőt. Valóban, elég halvány, de ha az ember jobban megnézi, kivehetőek a számok. 1 napba telik, míg végre azonosítja a bélyegzőt, és felszabadítja a küldeményt.

Szerda reggel 11 óra körül jön egy hívás: a csomag a kézbesítő kamionon van, a nap folyamán kézhez fogom kapni. Ám fizetnem kell majd 1845 Pesót (kb. 142 USD) a vámeljárásért. MIVANNNN??? Nem tudtam elhinni, hogy a 60 kör után mégis fizetnem kell. Apukámon keresztül a magyaroszági DHL is felháborodott, és egy fiatal lány megpróbált kapcsolatba kerülni a mexikóiakkal, hogy megtudja, mire föl ez az összeg.

Természetesen hiábavaló volt a próbálkozás. A mexikóiak keresztként maguk elé tartottak egy jogszabályt: 1000 USD biztosítási érték felett a vámügyintézést brókerek veszik kézbe, és az 1845 Peso javarészt az ő honoráriumuk, nem pedig az államnak fizetendő adó. Szóval nem tehettem mást, minthogy lecsengettem a súlyos bankókat a kézbesítő markába.

És minden jó, ha a vége jó: végre visszakaptam a laptopomat.

De hogy minden szép és teljes legyen: másnap kitört a sertésinfluenza miatti hisztéria.

Egy hete melegebb égtájakra költöztem... és ezeddig nem adtam magamról életjelet. Most végre megfelelőnek tűnik a csillagok állása, úgyhogy nekilátok, és beszámolok az eddig történtekről. :)

Szóóóval... szombaton még szelíd motorosként buliztam egyet a leendő lakásomban, majd vasárnap egy félnapos búcsú-családlátogatás után nekiláttam a nagy feladatnak: hogyan faragjunk az 1 db 30 kg-os bőröndből 2 db barátibb súlyú szörnyeteget. Természetesen a sokadik szelektálás nyomán ismét kiraktam ezt-azt az útipoggyászomból, aminek folyományaként kellemesen kotyogott minden a csomagokban. De ez engem cseppet sem érdekelt. Nem szeretek ugyanis nagy motyóval utazni, ám most nem tehettem mást, elvégre ugye könyveket és jegyzeteket is hoztam magammal, a papírnak meg súlya van.

Ahogy ez a nagykönyvben meg van írva, az utolsó pillanatig rakosgattam a cuccaimat. Valahogy az elmúlt hetek hajtása miatt annyira fáradt voltam, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok rendesen átlátni, hogy mindent viszek-e, amire szükségem lehet. Úgyhogy végül úgy döntöttem, becsukom Brutálka 1 és 2 fedelétt  (a nagyobbik bőröndöm még 2004-ben kapta ezt a nevet, amikor Spanyolországba kellett vele utaznom, a kisebbik pedig analógikusan megörökölte), és lefekszem aludni. Reggel fél 6-kor keltem, 7-re kellett kint lennem a reptéren.

Apukám vitt ki, és a kikísért a nővérem is. Az utolsó pillanatig velük voltam, beszélgettünk... 8:30-kor indult a gép, és a beszállókátyán az állt, hogy a beszállás 8-kor kezdődik, a kapu 8:20-kor zár. Én 8:12-kor kényelmesen elindultam befelé, ám az átvilágításnál egy nő rákérdezett, hogy én vagyok-e XY, majd kiszedett a sorból, mondván, hogy a gép már csak rám vár...

Hasonló "közjáték" zajlott le Londonban is. Kb. 4 órám volt az átszállásra, a mexikói gép ráadásul ugyan arról a terminálról indult, mint ahová a budapesti gép érkezett. Kényelmesen elnézelődtem a boltokban, vettem egy hatalmas karamellel töltött Cadbury's csokit meg egy ásványvizet, majd eme kellemes társaságban leültem egy hatalmas A20 felirat alá, hiszen az A20-as kapunál hirdették meg a beszállást. Csak ültem és néztem a körülöttem csoportosuló emberek babiloni tömegére, ám a beszállási idő közeledtével egyre furcsábbnak találtam, hogy senki sem tódul sehová, nem kígyózik a váróteremben hatalmas toporgó sor a beszállásra várva. Aztán egyszer csak leesett a tantusz... ahol a kapunak kellett volna lennie, ott egy lift tátongott, amiben éppen hat hozzám hasonló eltévedt utas tanácstalankodott. Megnyomtuk a lefelé gombot, és lám, végül egy folyosón találtuk magunkat, amin végig kellett menni a beszálláshoz: ott várt minket a híres A20-as kapu. Mikor odaértem, itt is megkaptam, hogy már éppen készülnek lezárni a kaput... de ezúttal szerencsére nem én voltam az utolsó. 

A buszon ácsorogva az járt a fejemben, vajon milyen útitársat kapok majd magam mellé az elkövetkezendő 12 órára... Szemléltem az arcokat, és javarészt fiataloknak tűntek: hallomásra volt köztük német, francia, olasz, kinézetre pedig jónéhány latin egyén. Na, csak nehogy valami többtonnás, szuszogó Brünhildét, vagy holmi örökifjú bájgúnárt kapjak magam mellé, aki folyamatosan szóval tart majd!

Ám szerencsére a gép nem volt tele, úgyhogy megnyugodhattam: mellettem nem ült senki. Kettővel arrébb, az ablak mellett egy kissé izléstelenül öltözött angol leányt fúrta bele magát mélyen az ülésbe, aki ráadásul igen kellemes útitársnak ígérkezett: az első adandó alkalommal bekért magának egy paradicsomlevet két vodkával, majd eme nemes nedük keverékének hatására egykettőre mély álomba szenderedett.

12 óra és ripsz-ropsz! egyszer csak ereszkedni kezdtünk a háztetők felett, és megérkeztünk Mexikóvárosba (e város furcsaságainak egyike az, hogy a reptér majdnem a város központjában van, köszönhetően annak, hogy a 20. század 30'-as éveiben épült közvetlenül azelőtt, hogy a 40-es, 50-es évek demográfiai robbanása folytán a házak tengere be nem kebelezte).

Bár pontosan szálltunk le, mégis kb. egy órába tellett, amíg kiértem a tranzitzónából: először az utlevélvizsgálathoz kellett végigállni egy kígyózó sort, majd a csomagfelvételnél, legvégül pedig a vámvizsgálatnál. E utóbbinál reménykedtem abban, hogy ezúttal nem gyullad ki nálam a vörös lámpás - az ugyanis a rendszer, hogy miután átvilágították a bőröndjeidet meg kell nyomnod egy gombot, ami randomszerűen vagy egy zöld, vagy egy vörös lámpácskát villant fel. Ha zöld, mehetsz tovább, ám ha vörös, ízekre szedik a csomagodat.

Kint már kisebb fogadóbizottság várt; Dava barátnőm és a barátja, Yoalli majd' másfél órát vártak rám, úgyhogy már éppen készültek gyökeret ereszteni, amikor végül megmentettem őket.  Boldogan és csacsogva keltünk útra Dava lakása felé Yoalli hatalmas luxusautójában. Persze jó lenne most azt mondani, hogy az én tiszteletemre bérelték, de nem így van: Yoalli a családi vállalkozásuk oszlopos tagjaként luxusturistákat fuvaroz ide-oda Mexikóvárosban, így a kocsi neki csak munkaeszköz, és mivel ráért, elvállalta, hogy elhoz a reptérről.

Miután megérkeztünk és kicsit kiszusszantam, Dava azonnal felhívta Martint, egy közös ismerősünket, akit még Madridból ismerek. Meg is beszélték nyomban, hogy vele és Dava egy másik haverjával, José Antonióval (aki amúgy szomszéd is) egy óra múlva találkozunk egy Van Gogh nevű kávézóban a Condesa negyedben.

Már alig-alig álltam a lábamon, rogyadoztam a hosszú út és az időeltolódés miatt, de nem tudtam volna megállni, hogy ne találkozzak velük aznap este. Furcsa érzés úgy viszontlátni embereket hosszú idő után, mintha tegnap láttad volna őket utoljára...

Az elkövetkező napjaim az aklimatizációval teltek. Másnap első dolgom az volt, hogy elmenjek a Secretaria de Relaciones Exterioresbe (tőlük kaptam az ösztöndíjat). Csekély négy óra alatt ki sikerült töltenem kb. másfél kiló papírt, aztán már mehettem is... egy feltétellel: hogy még másnap jövök és kitöltöm a következő adagot, ami még aznap délután fog elkészülni.

Az ezt követő napjaim nagyjából hasonló tevékenységekkel teltek: ügyintézés, nézelődés a városban, hiányzó dolgok beszerzése, alvás.... igen, délutánonként kénytelen voltam leheveredni úgy 3-4 órára egy kis siestára. A hétvégén pedig bepótóltam azt, amire otthon már nem jutott időm: megterveztem a gyönyörű, új fürdőszobámat, és a terveket átküldtem apukámnak.

 Na és végezetül egy kép, hogy lássátok, milyen kiváló reggeliket készítek magamnak:

Múlt hét csütörtökön végre elérkezett a várva-várt pillanat: megcsörrent a telefonom, és a számból rögtön tudtam, hogy Ők azok, és azért hívnak, hogy jelezzék: mehetek. Végre! Igen! Még 2007 októberében pályáztam meg egy ösztöndíjat a MÖB-ön keresztül Mexikóba... és a várakozás hosszú percei nyomán már-már megingott a hitem abban, hogy valóra válik egyszer majd az álmom.

Közben kitört a gazdasági világválság, a mexikói követségen meg mostanáig csak hallgattak, mint a bárányok; hiába próbáltam meg őket időről-időre szóra bírni, ellenálltak a telefonbetyár támadásaimnak. Tehát az igyunk-előre-a-medve-bőrére álmodozva szárnyalás elmaradt, mivel úgy voltam vele: akkor lelkesedem majd, ha a tüdőm Mexikóváros szmogos levegőjével lesz telis-teli.

És ez immár valóság lesz: hacsak nem pottyan valamiféle tégla a fejemre az elkövetkezendő egy hónapban, március 11-én repülök Mexikóba. Juppijéééé!!!! :)