Egy hete melegebb égtájakra költöztem... és ezeddig nem adtam magamról életjelet. Most végre megfelelőnek tűnik a csillagok állása, úgyhogy nekilátok, és beszámolok az eddig történtekről. :)

Szóóóval... szombaton még szelíd motorosként buliztam egyet a leendő lakásomban, majd vasárnap egy félnapos búcsú-családlátogatás után nekiláttam a nagy feladatnak: hogyan faragjunk az 1 db 30 kg-os bőröndből 2 db barátibb súlyú szörnyeteget. Természetesen a sokadik szelektálás nyomán ismét kiraktam ezt-azt az útipoggyászomból, aminek folyományaként kellemesen kotyogott minden a csomagokban. De ez engem cseppet sem érdekelt. Nem szeretek ugyanis nagy motyóval utazni, ám most nem tehettem mást, elvégre ugye könyveket és jegyzeteket is hoztam magammal, a papírnak meg súlya van.

Ahogy ez a nagykönyvben meg van írva, az utolsó pillanatig rakosgattam a cuccaimat. Valahogy az elmúlt hetek hajtása miatt annyira fáradt voltam, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok rendesen átlátni, hogy mindent viszek-e, amire szükségem lehet. Úgyhogy végül úgy döntöttem, becsukom Brutálka 1 és 2 fedelétt  (a nagyobbik bőröndöm még 2004-ben kapta ezt a nevet, amikor Spanyolországba kellett vele utaznom, a kisebbik pedig analógikusan megörökölte), és lefekszem aludni. Reggel fél 6-kor keltem, 7-re kellett kint lennem a reptéren.

Apukám vitt ki, és a kikísért a nővérem is. Az utolsó pillanatig velük voltam, beszélgettünk... 8:30-kor indult a gép, és a beszállókátyán az állt, hogy a beszállás 8-kor kezdődik, a kapu 8:20-kor zár. Én 8:12-kor kényelmesen elindultam befelé, ám az átvilágításnál egy nő rákérdezett, hogy én vagyok-e XY, majd kiszedett a sorból, mondván, hogy a gép már csak rám vár...

Hasonló "közjáték" zajlott le Londonban is. Kb. 4 órám volt az átszállásra, a mexikói gép ráadásul ugyan arról a terminálról indult, mint ahová a budapesti gép érkezett. Kényelmesen elnézelődtem a boltokban, vettem egy hatalmas karamellel töltött Cadbury's csokit meg egy ásványvizet, majd eme kellemes társaságban leültem egy hatalmas A20 felirat alá, hiszen az A20-as kapunál hirdették meg a beszállást. Csak ültem és néztem a körülöttem csoportosuló emberek babiloni tömegére, ám a beszállási idő közeledtével egyre furcsábbnak találtam, hogy senki sem tódul sehová, nem kígyózik a váróteremben hatalmas toporgó sor a beszállásra várva. Aztán egyszer csak leesett a tantusz... ahol a kapunak kellett volna lennie, ott egy lift tátongott, amiben éppen hat hozzám hasonló eltévedt utas tanácstalankodott. Megnyomtuk a lefelé gombot, és lám, végül egy folyosón találtuk magunkat, amin végig kellett menni a beszálláshoz: ott várt minket a híres A20-as kapu. Mikor odaértem, itt is megkaptam, hogy már éppen készülnek lezárni a kaput... de ezúttal szerencsére nem én voltam az utolsó. 

A buszon ácsorogva az járt a fejemben, vajon milyen útitársat kapok majd magam mellé az elkövetkezendő 12 órára... Szemléltem az arcokat, és javarészt fiataloknak tűntek: hallomásra volt köztük német, francia, olasz, kinézetre pedig jónéhány latin egyén. Na, csak nehogy valami többtonnás, szuszogó Brünhildét, vagy holmi örökifjú bájgúnárt kapjak magam mellé, aki folyamatosan szóval tart majd!

Ám szerencsére a gép nem volt tele, úgyhogy megnyugodhattam: mellettem nem ült senki. Kettővel arrébb, az ablak mellett egy kissé izléstelenül öltözött angol leányt fúrta bele magát mélyen az ülésbe, aki ráadásul igen kellemes útitársnak ígérkezett: az első adandó alkalommal bekért magának egy paradicsomlevet két vodkával, majd eme nemes nedük keverékének hatására egykettőre mély álomba szenderedett.

12 óra és ripsz-ropsz! egyszer csak ereszkedni kezdtünk a háztetők felett, és megérkeztünk Mexikóvárosba (e város furcsaságainak egyike az, hogy a reptér majdnem a város központjában van, köszönhetően annak, hogy a 20. század 30'-as éveiben épült közvetlenül azelőtt, hogy a 40-es, 50-es évek demográfiai robbanása folytán a házak tengere be nem kebelezte).

Bár pontosan szálltunk le, mégis kb. egy órába tellett, amíg kiértem a tranzitzónából: először az utlevélvizsgálathoz kellett végigállni egy kígyózó sort, majd a csomagfelvételnél, legvégül pedig a vámvizsgálatnál. E utóbbinál reménykedtem abban, hogy ezúttal nem gyullad ki nálam a vörös lámpás - az ugyanis a rendszer, hogy miután átvilágították a bőröndjeidet meg kell nyomnod egy gombot, ami randomszerűen vagy egy zöld, vagy egy vörös lámpácskát villant fel. Ha zöld, mehetsz tovább, ám ha vörös, ízekre szedik a csomagodat.

Kint már kisebb fogadóbizottság várt; Dava barátnőm és a barátja, Yoalli majd' másfél órát vártak rám, úgyhogy már éppen készültek gyökeret ereszteni, amikor végül megmentettem őket.  Boldogan és csacsogva keltünk útra Dava lakása felé Yoalli hatalmas luxusautójában. Persze jó lenne most azt mondani, hogy az én tiszteletemre bérelték, de nem így van: Yoalli a családi vállalkozásuk oszlopos tagjaként luxusturistákat fuvaroz ide-oda Mexikóvárosban, így a kocsi neki csak munkaeszköz, és mivel ráért, elvállalta, hogy elhoz a reptérről.

Miután megérkeztünk és kicsit kiszusszantam, Dava azonnal felhívta Martint, egy közös ismerősünket, akit még Madridból ismerek. Meg is beszélték nyomban, hogy vele és Dava egy másik haverjával, José Antonióval (aki amúgy szomszéd is) egy óra múlva találkozunk egy Van Gogh nevű kávézóban a Condesa negyedben.

Már alig-alig álltam a lábamon, rogyadoztam a hosszú út és az időeltolódés miatt, de nem tudtam volna megállni, hogy ne találkozzak velük aznap este. Furcsa érzés úgy viszontlátni embereket hosszú idő után, mintha tegnap láttad volna őket utoljára...

Az elkövetkező napjaim az aklimatizációval teltek. Másnap első dolgom az volt, hogy elmenjek a Secretaria de Relaciones Exterioresbe (tőlük kaptam az ösztöndíjat). Csekély négy óra alatt ki sikerült töltenem kb. másfél kiló papírt, aztán már mehettem is... egy feltétellel: hogy még másnap jövök és kitöltöm a következő adagot, ami még aznap délután fog elkészülni.

Az ezt követő napjaim nagyjából hasonló tevékenységekkel teltek: ügyintézés, nézelődés a városban, hiányzó dolgok beszerzése, alvás.... igen, délutánonként kénytelen voltam leheveredni úgy 3-4 órára egy kis siestára. A hétvégén pedig bepótóltam azt, amire otthon már nem jutott időm: megterveztem a gyönyörű, új fürdőszobámat, és a terveket átküldtem apukámnak.

 Na és végezetül egy kép, hogy lássátok, milyen kiváló reggeliket készítek magamnak: