Imhol jelentkezik az elveszettnek hitt bárány. Aki csak úgy lelépett március közepén. Aki azóta nem ír, nem ad hírt magáról. Aki emiatt lustának tűnhet, ám tud indokkal szolgálni, miért is nem jelentkezett eddig. És aki most csak azért veri a klaviatúrát, hogy tudassa mindenkivel: jól van, nem kell érte aggódni, mert elkerüli a náthás malackákat. Inkább otthonába zárkózva egy világító négyzeten keresztül figyeli a külvilág eseményeit...

Szóval úgy érzem, többszörösen is magyarázattal tartozom. Egyrész azért, mert ezidáig szinte senkinek sem írtam. Mint már előzőleg említettem, ennek oka volt. Az történt ugyanis, hogy az ittartózkodásom második hetében megadta magát az elutazásom előtt vásárolt Sony Vaio laptopom. Ugyeugye, bekövetkezett az, amitől meg szerettem volna kímélni magam: hogy egyszer csak nem tudom majd, mihez kezdjek. A gép hibás volt, és hiába hittem egy világmárka hitelességében, keserűen csalódnom kellett. A Media Marktban azt mondta az eladó, hogy a garancia az egész világon érvényes, mi meg  apukámmal naívan hitelt adtunk a szavainak.

 A gép egyszer csak furcsa dolgot művelt: hibaüzenetet írt ki, majd kérte, hogy ellenőrizzem a routert és indítsam újra. Mire ezzel végeztem, már rendszerfelülvizsgálatot akart végezni. Ezt balga mód engedtem is neki, mire hangos zúgás és morgás közepedte a gép furcsa módón kezdett el viselkedni. Először lefagyott rajta minden, majd eltűnt teljes egészében a képernyő. Kétségbeesésemben először az esc gombot nyomtam meg, majd a drasztikusabb megoldást kínáló alt-ctrl-del billentyűkombinációra nehezedtem... mindhiába. Egy pillanatra még feltűnt búcsúzóul a képernyő, majd soha többet. 20-25 perc hiábavaló próbálkozást követően már teljesen kétségbe estem, és kivettem belőle a tápegységet. Az erőszak hatására kikapcsolt, de ezt követően már nem tudtam újra bekapcsolni. Lefeküdtem aludni, és abban bíztam, hogy reggelre meggondolja magát, ám mindhiába. A gép a klinikai halál állapotába került. Apukámnak köszönhetően beszéltem egy férfival az írországi Sony központból, aki a távolból próbálta meg orvosolni a problémámat. Úgy éreztem magam, mint Fernanda a Száz év magányban: észak-kelet felé fordítottam a gépemet, követtem az éterből érkező utasításokat és biztam a csodában. Ám a csoda nem történt meg: a gépem néma maradt. Így nem tehettem mást, minthogy elvittem egy helyi Sony Vaio szervízbe, hogy vizsgálják meg, mi a probléma. Az írországi technikus előzőleg figyelmeztetett: ha az alaplap a hibás - és a jelekből ítélve félő volt, hogy komoly a probléma -, akkor gond van, mert annak a cseréje a gép árának kb. a 80 %-a. Ráadásul nem is lesz egyszerű az ügy, mert az alaplapot Európából kell bekérni. Hiába ugyan az a márka, a gépek csak külsőre azonosak szerte a világban. A gyomrukban külön világok lakoznak...

Nem volt egyszerű a helyzetem. Több, mint egy hétig hevert a szervízben a laptopom, és mégcsak meg sem mondták, mi a gond. Nagy erőfeszítések árán bevallották, hogy tényleg az alaplappal van a gond, és azért késlekednek, mert a javításhoz megkérték az alaplap árát európából, mert szerettek volna adni egy árajánlatot.

Mivel a garancia Európán belül érvényes volt, úgy döntöttem, inább hazaküldöm a gépet, így feladtam DHL-lel. Budapesten pedig apukám azonnal továbbította Németországba, ott van ugyanis a Sony Vaio javítóműhelye. Egy szó, mint száz: a gép körbeutazta Európát, majd visszatért apukámhoz, aki ezt követően feladta nekem ismért DHL-lel Mexikóba. A csomagot múlt csütörtökön (Sant Jordi napon, április 23-án) kaptam meg, egy hetes nyűglődés után. A küldemény már április 17-én Mexikóvárosban volt, de az itteni DHL képviselet nem nagyon kapkodta el a kézbesítést. Folyamatosan hivogatni kellett őket telefonon, és mindig más ügyintézővel küzdeni. Hiába volt itt a csomag, fél napba telt, amig először jelentkezett nálam valaki a vámeljárással kapcsolatban.

Persze kikötötték, hogy csak vonalas számot hívhatnak, úgyhogy a telefonhoz kellett, hogy tapadjak néhány napra. Persze ők nem hívtak, csak én próbáltam állandóan kapcsolatba kerülni velük, a legtöbbször hiába, mert vagy nem vették fel a telefont, vagy ki sem ment a hívás....

A csomag a leírás szerint személyes tárgyakat tartalmazott (a laptopon kívül volt még benne egy otthon maradt nadrág is). Hétfőn nagy nehezen megtudtam az ügyintézőtől, hogy ennek igazolására el kell küldenem e-mailen az útlevelem és a repülőjegem másolatát. Azonnal megtettem. Másnap jelentkezik az ügyintéző, hogy nem látja a belépés dátumát igazoló bélyegzőt. Valóban, elég halvány, de ha az ember jobban megnézi, kivehetőek a számok. 1 napba telik, míg végre azonosítja a bélyegzőt, és felszabadítja a küldeményt.

Szerda reggel 11 óra körül jön egy hívás: a csomag a kézbesítő kamionon van, a nap folyamán kézhez fogom kapni. Ám fizetnem kell majd 1845 Pesót (kb. 142 USD) a vámeljárásért. MIVANNNN??? Nem tudtam elhinni, hogy a 60 kör után mégis fizetnem kell. Apukámon keresztül a magyaroszági DHL is felháborodott, és egy fiatal lány megpróbált kapcsolatba kerülni a mexikóiakkal, hogy megtudja, mire föl ez az összeg.

Természetesen hiábavaló volt a próbálkozás. A mexikóiak keresztként maguk elé tartottak egy jogszabályt: 1000 USD biztosítási érték felett a vámügyintézést brókerek veszik kézbe, és az 1845 Peso javarészt az ő honoráriumuk, nem pedig az államnak fizetendő adó. Szóval nem tehettem mást, minthogy lecsengettem a súlyos bankókat a kézbesítő markába.

És minden jó, ha a vége jó: végre visszakaptam a laptopomat.

De hogy minden szép és teljes legyen: másnap kitört a sertésinfluenza miatti hisztéria.